Majdnem minden párkapcsolatban elhangzik az a mondat, hogy „Én pontosan olyannak szeretlek téged, mint amilyen vagy.” Amikor ezt kimondjuk, még el is hisszük magunknak, hogy valóban így van, azonban, ha jobban a dolgok mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy a vitáink többsége abból fakad, hogy a másik félt a saját képünkre próbáljuk formálni. Olyan viselkedést várunk el tőle, amit mi magunk produkálnánk az adott helyzetben és meg vagyunk lepődve, amikor az mégsem úgy történik.
Korábban már írtam arról, hogy hogyan változik az embereknél az idő múlásával a párkeresési módszer. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a 30-as éveim közeledte felé egyre nagyobb hangsúlyt fektetek arra, hogy a hozzám leginkább illő partnert megtaláljam. Úgy érzem, felesleges lenne az időmet és az energiámat egy olyan emberre pazarolni, akivel csak egy felszínes kapcsolat alakulhat ki és ahol már az elején látom, hogy kettőnk között maximum a szex az összetartó erő. Most hogy már több mint egy éve együtt vagyok a jelenlegi párommal, egyre inkább látom, hogy ahhoz, hogy valóban meglegyen köztünk a harmónia nem elég hagyni, hogy a dolgok maguktól sodródjanak, néha igenis erőt kell venni magunkon és el kell gondolkozni a történések miértjén.
Említettem már nektek, hogy hamarosan (2 hónap múlva) ki fogunk költözni Angliába. Minek után rengeteg a teendő, amik még a kiutazás előtt ránk várnak, ezért időnként a feszültség is megnő közöttünk, ami kisebb vitákat eredményez. Legutóbb is ez történt velünk. Egy apróságon vesztünk össze, ami mindkettőnkből a sértődést és duzzogást váltott ki. Csak ültem a kanapémon és azon gondolkoztam, hogy ugyan miért nekem kéne előbb bocsánatot kérnem, amikor úgy érzem, hogy nem mondtam semmi rosszat. Ezzel szemben eszembe jutott az is, hogy mi van akkor, ha esetleg mégis bennem van a hiba? Ráadásul van egyáltalán értelme ennek az egész duzzogásnak?
Minek után egy kicsit magamba néztem rájöttem, hogy (most az egyszer :)) én hibáztam. Ugyan úgy, ahogy sokan mások, én sem vettem észre, hogy a vita abból fakad, hogy a saját nézetemet próbálom ráerőltetni a másikra, aki természetesen ezt nem hagyja. És ugyan miért is kéne hagynia? Hiszen ő egy teljesen különálló ember, akinek megvannak a saját céljai és a saját véleménye. Amikor a barátnőkkel beszélgetünk és szóba kerül, hogy milyen pasit képzelünk el magunk mellé, akkor a felsorolásban első helyen szerepel az, hogy legyen igazi férfi. Ami lefordítva azt jelenti, hogy legyen saját egyéniség, véleménye. Boldoguljon magától is az életben és ne szoruljon az én noszogatásomra, pátyolgatásomra. Ugyanis saját egyéniség és talpraesettség hiányában könnyen átalakulhat a női szerepem anyai szereppé. Az ilyen jellegű kapcsolatok pedig úgy gondolom, nem tarthatóak fenn sokáig.
Annak ellenére, hogy minden nő egy határozott férfiról álmodik, megesik, hogy amikor megkapja, akkor mégis úgy érzi, hogy muszáj egy kicsit csiszolnia rajta. Elfogadod a másikat olyannak amilyen és a legtöbb tulajdonságát szereted is, ugyanakkor tudat alatt mégis próbálod a saját képedre formálni. Azt szeretnéd, hogy bizonyos dolgokról neki is ugyan az legyen a véleménye, mint neked. Hogy a céljait ugyan olyan erővel akarja megvalósítani, mint te…. Ez azonban azt mutatja a másik fél számára, hogy mégsem elég ő neked úgy ahogy van. Ahogy tegnap átgondoltam a dolgokat rájöttem, hogy egy párkapcsolat nem arról szól, hogy mi ketten egyek vagyunk és mindent ugyan úgy akarunk. Fontos, hogy miután úgy érzed megtaláltad életed szerelmét, továbbra is meg tudjál maradni a saját egyéniségednél és a saját céljaidnál. Ugyan úgy ahogyan a másik félt is hagynod kell kibontakozni a saját módján.
Úgy gondolom egy kapcsolat akkor lesz igazán jó, ha megtanulsz társként viselkedni, és kéretlen tanácsok helyett inkább bízni a másik döntéseiben. Tudom, hogy könnyebb a saját fejeddel gondolkozni és órákon keresztül duzzogni, de ha igazán fontos neked a másik, akkor az értékes időtöket inkább azzal fogod tölteni, hogy még jobban megismerd őt. Fontos, hogy egy-egy veszekedés során, ne a saját szemszögedből próbáld meg elemezni a dolgokat, hanem inkább figyeld meg, hogy a párod mit miért csinál és kérdezz rá, ha valamit nem értesz. Biztos vagyok benne, hogy legtöbbször amiatt alakul ki a konfliktus, hogy teljesen félreértelmezed a másikat. Tudatosítsd magadban, hogy igazi társként egyedül annyi a szereped, hogy támogasd és ösztönözd a másikat a céljai elérésében. Ha pedig segítséget kér, akkor add meg neki. Ne akard ráerőltetni a saját gondolkodásmódodat, vágyaidat, viselkedésedet, inkább hagyd, hogy úgy intézze a feladatait, ahogyan azt ő jónak látja. Ne kételkedj a döntéseiben, de kedvesen figyelmeztesd ha úgy látod, hogy rossz irányba halad.
Egy kapcsolat akkor jó, ha mindketten meg tudtok maradni a saját egyéniségeteknél és összeolvadás helyett inkább kiegészítitek egymást. Fogadd el, hogy ti ketten két külön álló ember vagytok, akik egymás támogatásával és szeretetével válnak eggyé. Ne akard a saját képedre formálni őt, hiszem akkor ennyi erővel társra sincsen szükséged, ott vagy te magadnak. Egy kapcsolatnak pont az a lényege, hogy hozzád adjon még valamit - a másik fél eltérő egyénisége által - ami belőled hiányzik. Ahogy félreteszitek a saját egótokat és esélyt adtok arra, hogy megértésétek a másik viselkedését is, észre fogjátok venni, hogy a megszokott viták helyett egy különleges kapocs kezd el kialakulni közöttetek. Rájöttök arra, hogy a társatok bár nem teljesen olyan mint ti, mégis jól együtt tudtok működni. Ekkor fogjátok megtapasztalni a valódi "MI" érzést, és ekkor mondhatjátok már őszintén a másiknak, hogy "Én pontosan olyannak szeretlek téged, mint amilyen vagy!" :)
