Mikor voltál utoljára hálás azért amid van? Mikor álltál meg egy pillanatra szétnézni és megköszönni a Jó Istennek, a sorsnak vagy akár önmagadnak, hogy milyen jó, hogy ennyi mindened van az életben? Úgy vettem észre, hogy az emberek többségében nagyobb az elégedetlenség, mint a hála az iránt, amit eddig elért vagy éppen csak úgy kapott az élettől. Biztosan sokan válaszoltátok kapásból erre a két kérdésre azt, hogy „ugyan mit kéne megköszönnöm? Minek kéne örülnöm és hálát adnom?” Sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire jó dolgunk van egészen addig, amíg valami nagyon rossz nem történik velünk vagy jobb esetben csak a környezetünkben.

A minap éppen azt panaszkodtam a kollégáimnak, hogy mennyire nincsen kedvem hétvégén is dolgozni, hogy milyen rossz, hogy a barátom eközben a haverjaival lóg és ő bezzeg jól érzi magát.. na meg persze hulla fáradt vagyok és mindehhez vágjak még jó képet, mint egy mintabarátnő és jó kolléga. Bevallom őszintén egész nap magamban duzzogtam és sajnálkoztam, hogy hogy lehetek ennyire pech-es.

Mindez nemrég történt, pontosabban múlt hét szombaton, november 14.-én. Reggel fél 6-kor (amikor úgyszintén duzzogva nekiindultam dolgozni) bemondta a rádió, hogy az idő alatt, amíg én békésen aludtam otthon, Párizsban több mint 100-an meghaltak egy terrortámadásban. Napközben folyamatosan a híreket olvasgattuk és persze a beszélgetéseink nagy része is erről a szólt. Azok a „problémák” amik miatt egész nap duzzogtam hirtelen teljesen eltörpültek és nevetségessé váltak. Hiszen én még mindig élek és van hova hazamennem.

Sokszor amikor odakint esik az eső és vihar van egyszerűen csak kinézek az ablakomon a takaróm alól és megköszönöm az életnek, hogy én ott lehetek bent a melegben és nem kell kint egy eresz alatt megbújva fagyoskodnom.

Annyi apró és természetes dolog van, amibe bele sem gondolunk és ezáltal meg sem becsüljük őket.

A napjaink örökös rohanással telnek és folytonos bizonyítási vággyal a világ felé, hogy mi jobbak vagyunk mindenkinél. Törtetünk előre, kihozzuk magunkból a maximumot és mégsem vagyunk boldogok.  Egy bizonyos szintig jót tesz ez az elégedetlenség, hiszen folytonos fejlődésre sarkall. Azonban én mindig azt mondtam, hogy tudni kell megállni és észrevenni, hogy eddig is már mennyi mindent elértünk. Tudni kell elfogadni magunkat a hibáinkkal együtt. Tisztában kell lennünk azzal, hogy lehet, hogy még nem értük el a kívánt eredményt, de már így is nagyon jól teljesítettünk.

Csak akkor leszel boldog, ha képes leszel ezeket észrevenni és megbecsülni. Ne akarj úgy megöregedni, hogy 50 évesen visszatekintve csak azt veszed észre, hogy elsuhant feletted az idő és ki sem élvezted azt, amid van. Hagyd abba a panaszkodást és inkább nézz szét a világban, hogy rádöbbenhess mennyi mindened van, amiért hálás lehetnél. Becsüld meg ezeket!